1
Keats, JohnÓda egy görög vázához
Fordította: Tóth Árpád
Thou still unravish’d bride of quietness,
Thou foster-child of Silence and slow Time,
Sylvan historian, who canst thus express
A flowery tale more sweetly than our rhyme:
What leaf-fringed legend haunts about thy shape
Of deities or mortals, or of both,
In Tempe or the dales of Arcady?
What men or gods are these? What maidens loth?
What mad pursuit? What struggle to escape?
What pipes and timbrels? What wild ecstasy?
Heard melodies are sweet, but those unheard
Are sweeter; therefore, ye soft pipes, play on;
Not to the sensual ear, but, more endear’d,
Pipe to the spirit ditties of no tone:
Fair youth, beneath the trees, thou canst not leave
Thy song, nor ever can those trees be bare;
Bold Lover, never, never canst thou kiss,
Though winning near the goal – yet, do not grieve;
She cannot fade, though thou hast not thy bliss,
For ever wilt thou love, and she be fair!
Ah, happy, happy boughs! that cannot shed
Your leaves, nor ever bid the Spring adieu;
And, happy melodist, unwearièd,
For ever piping songs for ever new;
More happy love! more happy, happy love!
For ever warm and still to be enjoy’d,
For ever panting and for ever young;
All breathing human passion far above,
That leaves a heart high sorrowful and cloy’d,
A burning forehead, and a parching tongue.
Who are these coming to the sacrifice?
To what green altar, O mysterious priest,
Lead’st thou that heifer lowing at the skies,
And all her silken flanks with garlands drest?
What little town by river or sea-shore,
Or mountain-built with peaceful citadel,
Is emptied of its folk, this pious morn?
And, little town, thy streets for evermore
Will silent be; and not a soul to tell
Why thou art desolate, can e’er return.
O Attic shape! Fair attitude! with brede
Of marble men and maidens overwrought,
With forest branches and the trodden weed;
Thou, silent form! dost tease us out of thought
As doth eternity: Cold Pastoral!
When old age shall this generation waste,
Thou shalt remain, in midst of other woe
Than ours, a friend to man, to whom thou say’st,
„Beauty is truth, truth beauty, – that is all
Ye know on earth, and all ye need to know.”
/
Oh, tűnt derűk arája, íme még
itt állsz s dajkál a vén idő s a csend
s mesélsz: füzérid közt rajzos regék
lágy dalnál édesebb lejtése leng:
óh, lombdiszed közt mily legenda él?
Mily istenségek, vagy mily emberek?
Árkádia, vagy Tempe-völgy e táj?
Vagy más ég s föld? Kik e vad némberek?
Őrültet űznek ? vagy harc sodra kél?
Sip andalog? dob döng? kéj láza fáj?
Édes a hallott dal, de mit a fül
meg sem hall, még szebb: halk sipocska, zengd!
Ne testi fülnek! gyöngyözd remekül
lelkembe ritmusát, mely csupa csend!
Szép ifju! nótád tündér lomb alatt
örökre szól s örök a lomb a fán!
S te, vad szerelmes, kinek ajakad
bár oly közel, édes célt mégsem ér,
ne bánd, bár vágyad kéjt hiába kér,
örök, szép vágy lesz s nem hervad a lány!
Óh, boldog lombsor, el nem száradó,
melynek a tavasz búcsút sohsem int,
óh, boldog pásztor, sohsem fáradó,
fújván örök sipod szived szerint,
s óh, százszorosan boldog szerelem,
örökre hév s örök örömre kész,
zsibongó, zsenge vágy: még! egyre még!
– Mily más a bús, halandó gyötrelem,
melytől a szív megundorúl s nehéz
s a nyelv kiszárad és a homlok ég…
Mily áldozatra gyűl emitt a nép?
A zöld oltár elé szent pap vonat
szelíd üszőt, amely bődülve lép
s borítja lágy szőrét virágfonat.
Mily apró város az, mely halk habok
partján, vagy békés várövü hegyen
tárt utcákkal e jámborokra vár?
– Óh, kicsi város, néped elhagyott
s közűlük hírt regélni nem megyen
csöndedbe vissza soha senki már…
Óh, antik karcsuság, szelíd ivek,
márványfiúk s lányok kecses köre,
óh, sűrü ágak, eltiport füvek,
óh, formák csöndje, anda gyönyöre
az öröklétnek: hűs pásztormese!
Ha rajtunk múlás űli már torát,
te megmaradsz s mig új jajokkal ég
az új kor, nékik is zengsz, hű barát:
„A Szép: igaz s az Igaz: szép!” – sose
áhítsatok mást, nincs főbb bölcseség!
Keats erdei történetmondója
Cleanth Brooks (1906-1994) tanulmánya a mű belső szemantikaivilágának és paradoxainak felbontásával foglalkozik. Feltételezi, hogy az értelmező feladata műalkotás – tárgy komplex jelentésvilágának leírása.
Keats valószínűleg egyetértene a következő kijelentéssel:
„A költeménynek nem jelentenie, hanem lennie kell.”
Keats szemében a (valódi vagy elképzelt) görög váza éppen ilyen „tapintható és hangtalan” kőbe írott költemény volt.
Az óda Keats többi ódájától eltérően egy megállapításban csúcsosodik ki: „A Szép: igaz, s azIgaz szép! – sohse áhítsatok mást, nincs főbb bölcsesség!” - ráadásul ez a bölcsesség a világon elsajátítható ismeretek egészének foglalatja.
A kritikusok úgy érezték, hogy ez a kijelentés megszegi azt az elvet, hogy a versnek nem szabad közvetlenül és formailag, hanem csak közvetve, tárgyi mozzanatok, képek segítségével kifejezni a kifejezendőket. (Ez az objektív kolleratíva doktrínája).
T. S. Eliot: „Ez a sor szememben komoly hibának tűnik egy szép költeményben, ennek oka vagy az, hogy nem vagyok képes megérteni, vagy pedig az, hogy a megállapítás maga téves.”
A kérdés, amire keressük a választ:
„Milyen viszonyban áll egy költemény szépsége (tökéletessége) azzal az igazsággal, amit állít?”
I. A. Richards szerint: ez a hit kérdése.
„A Szép: igaz, s az Igaz szép” többértelműsége arra figyelmeztet, hogy ne önmagában vizsgáljuk a kijelentést, hanem a kontexusba beágyazva.
Célszerű a költemény gondolatmenetét feltárni, és megvizsgálni, hogy az utolsó sorok nincsenek-e előkészítve.
A vers paradoxonnal indul: nem várjuk egy vázától, hogy beszéljen. Keats versét ennek az ellentmondásnak a hangsúlyozásával kezdi.
A csend arája, a hallgatás fogadott gyermeke – az eredeti angol szöveg –a váza hallgatását, némaságát hangsúlyozza, de ugyanakkor a váza történetmondó is. Kicsoda, micsoda az „erdei történetmondó”?
A váza vidéki történetmondó,a történetek pedig inkább „meseként”, mint formális történelemként jellemezhetők. Nem találunk benne sem neveket, sem dátumokat. Ehelyett történésről szól: vad szerelmeskedést látunk, de maga a váza érintetlen arához vagy fogadott gyermekhez hasonlít. (Ez egy újabb paradoxon.) Miért fogadott? Mert a „csend és lassú idő nem igazi szülők, hanem nevelőszülők. Túl öregek ahhoz, hogy gyermekük szülessék.
A másodig versszakkal a váza festette világba érkezünk, az őt beborító részleteket vesszük szemügyre. A szakasz első sorai merész paradoxont állítanak fel: a nem hallott zene édesebb minden füllel hallható zenénél. Ez az általános paradoxon végigvonul a szakaszon: a történés folytatódik, bár a szereplők mozdulatlanok, az ének nem szűnik, a szerelmes nem hagyja abba dalát, a mindig csókra váró, de soha meg nem csókolt lány változatlanul szép marad.
A költő a jelenet friss báját hangsúlyozza, mely dacol az idővel, és így halhatatlan. Az ábrázolt szépség azért halhatatlan, mert élettelen.
A zenész még akkor sem hagyhatja abba a dalt, ha szeretné, mert fogolyként hozzá van bilincselve. Ugyanilyen módon ki lehetne fejteni azt a célzást, mely szerint a szerelmes nem kielégített,nem megelégedett.
A harmadik szakasz korábbi motívumokat ismétel: ágak, melyek képtelenek elhullatni leveleiket, a fáradhatatlan dalénekes, az örökké szenvedélyes szerelmes. Itt keresendő az óda fogyatékossága, nem pedig az utolsó két sorban. Ha mégis védeni akarjuk a harmadik versszakot, akkor a megismételt elemek burkolt jelentéseit kellene kiemelni. Például az ágak, nem képesek búcsút inteni a Tavasznak, a muzsikus nem fárad bele dalába azért, amiért a szerelmes nem unja meg szerelmét: egyik sem éri meg a beteljesülést. A dalok azért örökké újak, mert nem lehet befejezni őket. A szerelmes esetében arra következtethetünk, hogy a szerelem azért heves, mert még nem élvezték. A következő sorban ez a „forró” és „ziháló” szerelem hirtelen „messze fölötte minden élő emberi szenvedéllyé” változik. Ez kívül van az élő szenvedély határain. Ebből az is levonható, hogy minden emberi szenvedély csömörhöz vezet.
A negyedig versszakban a szomorúság, a csalódottság hangjait vehetjük észre. Még mindig a vázán látható világban vagyunk, de az itt bemutatott jelenet ellentétben áll a korábbi jelenetekkel. Nem egyéni vágyat, hanem közösségi életet hangsúlyoz. Ez egy újabb fejezet abban a történetben, melyet az „erdei történetmondónak” el kell mondania. A nevek és az időmegjelölések ismét kimaradnak. Nem tudjuk meg, hogy melyik isten oltárához vonul a menet, és azt sem, hogy milyen alkalomhoz fűződik az áldozat, ismeretlen a város neve is. A költő kész sokat a képzeletre hagyni.
A versszak egyik legmeghatóbb része az, amikor a költő a nem ábrázolt városka ürességén elmélkedik. Minden másnál élesebben rajzolódik ugyanis ki: utcái „örökké” csöndesek maradnak”.
Az előzményekből, a paradoxonokból ugyanakkor arra is gondolhatunk, hogy a rejtett város története fontosabb, mint a tényleges városoké. Valójában az elképzelt város úgy viszonylik az ábrázolt menethez, mint a nem hallott dallam a fáradhatatlan zenész faragott sípjához.
Az ötödik versszakban elhagyjuk a vázán ábrázolt világot, és a vázát, mint tárgyat vesszük szemügyre. A szónoki megszólítás kiemeli a nézőpontváltást: „Óh, antik karcsúság…” Az a világ, amit a költő szemünk elé idézett, a vázán látható díszítőmotívummá merevedik. A költemény központi paradoxonát a „hűs pásztormese” kifejezés foglalja össze.
A vázán látható márványférfiak és a –lányok, a hús-vér férfiakkal és nőkkel ellentétben nem fognak megöregedni. Ők ugyanis kívül vannak az időn. Az „erdei történetmondó” történetét más nemzedékek is hallani fogják.